A tél és a sámán belső útja
Figyelj rám, gyermekem, és húzódj közelebb a tűzhöz. A tél hosszú szakálla már besöpört a kunyhó alá, és nem szeretné, ha közben megfáznál. A tél idején mi, sámánok csendesebbek vagyunk ? nem azért, mert elfáradnánk, hanem mert a tél maga követeli a csöndet.
Tudd meg: amikor a világ kifelé elnémul, akkor a sámán befelé kezd beszélgetni. A tél nemcsak a földet borítja hópaplanba, hanem a sámán szívét is. Ilyenkor visszavonulunk a külvilág zajától, és figyelünk arra, amit nyáron elnyom a rohanás.
A sámán télen jobban odafigyel önmagára ? olyan mélyen, hogy néha még a saját gondolatai is meglepik. A gondolatok ilyenkor nem úgy futnak, mint nyáron a folyó: inkább lassan, komótosan csordogálnak, akár a fagyott patak alatt megbúvó víz. Meg kell hallani, merre indulnak, mit súgnak. A tél arra tanít, hogy a belső csend sokszor hangosabb, mint bármelyik vihar odakint.
Gyermekem, a tél a lélek nagy tisztító időszaka. Amikor a szél végigsöpör az erdőn, az nem csak ágakat ráz: kisöpri a fölösleges gondokat is, ha hagyod. A sámán befelé húzódik, hogy rendet tegyen ott, ahol senki más nem jár: a saját szívében. Mert az igazi tanítás mindig belül kezdődik.
Ne félj hát a téltől. Fogadd úgy, mint egy bölcs, öreg nagybácsit, aki keveset beszél, de amikor megszólal, minden szava nyomot hagy. És amikor érzed, hogy a hideg rád telepszik, csak mosolyogj: a tél nem bántani jön, hanem megtanítani arra, hogy a csendben lakik a valódi erő.
Most pedig dőlj hátra, hunyd le a szemed, és hallgasd a hó esését. Ott kezdődik az igazi tanulás.
