A Nap és a Hold éneke
Kezdetben volt a Fény, és volt az Árnyék. A kettő egymásba fonódott, mint két lélegzet, s belőlük született a Világ. Azóta táncolnak: a Nap, a Láng Szelleme, és a Hold, a Csönd Fia. A Nap jár elöl, tüzes lábnyomokat hagyva az égen.
Ő a Látás Ura, a Szív dobbanása,
az ébredés pillanata, amikor a lélek emlékezni kezd arra,
hogy miért jött a Földre.
Fénye nemcsak a szemet nyitja,
hanem a belső sötétséget is átvilágítja,
hogy az ember ne féljen attól, ami benne lakik.
A Hold pedig követi őt ?
nem szolgaként, hanem tükörként.
Ő a Lélek Vize, a csendes folyó,
amely a csillagok arcát ringatja.
Minden holdfázis az ember lélegzete:
újul, telik, fogy, eltűnik, majd újra megszületik.
A Hold tanít meg meghalni minden éjjel,
hogy reggel új életre kelhessünk a Nap ölelésében.
S amikor a sámán énekel,
hangja a két fény közti ösvényt járja.
A dob ritmusa a Nap szívdobbanása,
a csörgő zizegése a Hold suttogása.
Tudja, hogy egyik sem úr a másik felett,
mert a Nap csak a nappal királya,
és a Hold csak az éjjel királynője ?
de a Szellem, aki bennük lakozik,
mindkettőn túl ragyog.
Néha, mikor a Nap és a Hold találkozik az égen,
amikor az egyik elnyeli a másikat,
a világ elnémul egy lélegzetre.
Ekkor a sámán tudja: a kapu nyitva.
A Fény és Árnyék összeér,
és a Világ újra emlékezni kezd arra,
hogy minden, ami él, ugyanabból a lélegzetből született.
Mert a Nap és a Hold nem két test,
hanem egyetlen szív két arca.
A Nap kifelé lélegzik, a Hold befelé.
És az ember ? aki közöttük áll ?
a kettő táncából születik meg újra és újra,
amíg a dob szól,
és a szél viszi a füst imáit az égre.
