15 év
Napra pontosan 15 évvel ezelőtt egy számomra új úton kezdtem el járni. Akkor még nem tudtam mi vár, mi várhat ezen az úton, de olyan szinten magaménak éreztem, mint addig kevés dolgot.
Ez az út a sámánizmus, a sámán útja. Amikor elkezdtem magam egyre mélyebben beleásni ebbe a tudásba, rájöttem arra, hogy mindig is ez volt az, ami szerint éltem. A sámán számára minden élő szent, minden életet tisztel, legyen az egy kis hangya, vagy akár egy kő (igen a kő is élő, bár nem annak tűnik). A dob hangja már sokkal korábban megérintett, mint hangszer, de csak itt értettem meg, hogy nem egy egyszerű hangszerről van itt szó, hanem valami sokkal-sokkal többről. Amikor dobokat kezdtem el készíteni, mindenki furán nézett rám, amikor mondtam nekik, hogy én csak egy kéz vagyok, aki elkészíti az adott dobot. Amikor odaállok, és a kezembe veszem a szerszámokat, már nem én vagyok, hanem az a valaki, akinek készül a dob, ő mozgat, ő mutatja meg, hogyan készítsem el. A dobok szerintem varázslatos eszközök, egy csodát képesek adni azoknak, akik képesek tisztelettel bánni velük. Azóta, hogy elkezdtem dobokat készíteni, nagy utat jártam be. Sok helyre eljutottam, sok emberrel találkoztam, és rengeteget tanultam. Ezek közül a legfontosabb: az alázat. Nem, nem alázkodunk meg senki előtt, hanem alázattal és tisztelettel tesszük a dolgunkat. Pont a tegnapi nap kérdezte meg tőlem valaki, némi kötekedési szándékkal a hangjában: te nem viselsz kokárdát? Azt válaszoltam neki, hogy viselek, de nem kívül, hanem belül, a szívemben. Ez az út, a sámán útja nem kifelé vezet, nem kifelé éli az ember. Nem színpadra való, nem a ruha mutatja meg, hogy valaki ezen az úton jár, hanem belül, a lelkében éli meg. Ez egy csodálatos út, s könnyebb járni rajta, mint hinnéd, ugyanakkor bátorságot, kitartást, kíván, mert ez nem a gyávák útja. Ha ráteszed a lábad, nincs visszaút. Cserébe megkapod az egész világot. Van bátorságod járni ezen az úton?
